Boldog vég vagy boldog kezdet?

Boldog vég, vagy boldog kezdet?

Viktória:

A kanadai határt egy viharos napon, 1998. szeptember 6-án értük el. Az utolsó 16 km-t sötétben, futva kellett megtennünk, mert el akartunk jutni a kanadai állami parkban található menedékhelyre.

Egy ilyen, úgynevezett teljesítménytúrát képtelenség hűen leírni valakinek, aki nem élte azt át. Mit mondjak róla? Hogy Szergej 174 kullancsot szedett össze, amelyek közül egy se csípte meg? Vagy hogy Válja szembetalálkozott egy medvével a Sierrákon? Vagy azt, hogy én 6 km-t szó szerint térden csúszva tettem meg a jeges havon? Ezeket a tényeket csak a hatás kedvéért említem meg, valójában nem igazán fontosak. A valódi ajándékokat nehéz szóba önteni. A legcsodálatosabb az volt számunkra, hogy a túrán megértettük: nem sok mindenre van szükségünk ahhoz, hogy boldogok legyünk.

Vándorlási vágyunk kielégült. Egyértelműnek éreztük, hogy vissza akarunk térni Ashlandba, és elkezdeni ottani életünket. Így is tettünk. Gerry segített, hogy vásárolhassunk egy lakókocsit, amit kedvenc helyünkön, WellSpringsben állítottunk le. Minden a helyére került. Most álmaink városában élünk.

Amerika minden szegletét be kellett járnunk ahhoz - gyalogosan, közel három éven át vándorolva -, hogy megtaláljuk ezt a helyet. Néha elgondolkodunk: vajon mi történt volna, ha sosem indulunk el a Csendes-óceáni túrára? Ha sohasem hagyjuk el Denvert? Ha sohasem térünk át az élő ételekre?