Lefelé a lejtőn

Lefelé a lejtőn

Viktória:

1989-ben jöttük az USA-ba Oroszországból, amikor meghívást kaptam a Denveri Főiskolától, hogy tanítsak a diákoknak Gorbacsovról és a peresztrojkáról.
Először hatalmas kulturális sokkot éltünk át. Emlékszem, egyszerre éreztük magunkat megilletődve és reményt vesztve. Amikor megláttam az utcai padokon virító feliratot: “bérelj padot!”, azt írtam anyámnak küldött levelemben: “Nagyon drága itt az élet. Az embereknek még azért is bérleti díjat kell fizetniük, hogy egy padon alhassanak.” (a felirat hirdetési felület bérlési lehetőségére utal. Amerikában az utcai padokon is lehet hirdetni - ford. megj.)

Amikor megérkeztünk Oroszországból, nem voltam túl kövér. 81 kilót nyomtam, akárcsak egy “normális” orosz nő. Amikor először jártam amerikai bevásárlóközpontban, és megláttam azokat a színes dobozokat, azt mondtam a férjemnek: “Mindegyiket meg akarom kóstolni!” Azt hiszem, valamennyire sor is került… Két rövid év alatt 45 kilót híztam!

Idővel rá kellett jönnöm, hogy a dobozokban lévő élelmiszerek közül soknak nincs olyan jó íze, mint amilyenre számítottam. Oroszországban több filmben láttam a Dunkin Donuts-ot, és kiutazva alig vártam, hogy megkóstolhassam a híres fánkját. Amikor először haraptam bele, nem értettem, hogyan lehetséges, hogy bárki is kedveli ezt a fánkot. Ám csupán három alkalom kellett hozzá, hogy én is teljesen a rabjává váljak. Azt követően meg azon kezdtem csodálkozni, hogy miért nem ízlett már elsőre.

Később a helyzet egészségügyi szempontból még rosszabbra fordult. Hat különböző, nagyon sikeres üzletbe fogtunk bele, gazdagok lettünk, vettünk egy nagy házat, amelyben hatalmas, díszes, pihe-puha ágyon aludtunk. Minden este Denver vagy a külváros valamelyik különleges vagy egzotikus éttermében vacsoráztunk. Ettől a “teljes” élettől (ma már inkább bolond életnek mondanám) súlyos egészségügyi problémáim támadtak. A bal karom minden este elzsibbadt. Az ereim kidagadtk. Állandó szívritmuszavarom volt, a szívem össze-vissza kalapált.

Ugyanekkor apám, Oroszországban, a második szívrohamán esett át. Amikor telefonon beszéltünk, elmesélte a tüneteit, amik annyira megegyeztek az enyéimmel, hogy attól a pillanattól kezdve sohasem lehettem biztos abban, hogy megérem a következő reggelt.

Az orvosom azt mondta, fogynom kell. Vettem egy életre szóló tagságit az egyik fitness-klubba, de sosem találtam rá időt, hogy elmenjek.

Előfizettem az Ideális testsúly című magazinra, és amíg olvastam, csodálatos dolgokat képzeltem el. Később elmentem egy Karcsúsodj gyorsan! elnevezésű tanfolyamra, majd hamarosan valamilyen újabb fogyasztóprogramra. Speciális diétájuktól viszkető bőrkiütést kaptam, ám dekányit sem fogytam…

Az eredménytelen ábrándozás és a kudarcok következtében mély depresszióba estem. Hamarosan kételkedni kezdtem abban, hogy érdemes lenne tovább élnem. Úgy láttam, vége az életemnek, és minden változás lehetetlen. Feladtam. Padlót fogtam.

Válja:

Tudtam anyu borzasztó szívbetegségéről és apu ízületi gyulladásáról. Azt is tudtam, hogy asztmám van, de azt gondoltam, az normális, végül is az nem a világ vége.

Szergej:

Emlékszem, régebben anyu mindig olyan fáradt volt, hogy sohasem vitt el bennünket sehová. Inkább megbízott valakit, hogy vigyen el minket moziba vagy a parkba. A húgommal mindig unatkoztunk, és állandóan rágcsáltunk valamit. Kezdtem elhízni. Egész nyáron csak ücsörögtem a fotelban, és azon járt az eszem, hogy mivel üthetném el az időt.

Állandó hangulatingadozásaink voltak (különösen nekem). Az egyik pillanatban kővel vagy kalapáccsal törtem össze valamelyik játékomat vagy egy régi berendezési tárgyat, a következő percben viszont még ahhoz is túl fáradtnak éreztem magam, hogy föltápászkodjak a fotelből, és kiengedjem a kutyámat.

Kilencéves korom táján zavaró változást tapasztaltam az egészségemben. Egyik nap, miután halom édességgel tömtem magam tele, anyu eszméletlenül talált a fürdőszoba padlóján. Elrohant velem az orvoshoz, aki vizsgálat után közölte, hogy gyógyíthatatlan fiatalkori cukorbetegségem van, és azonnal inzulint kell kapnom. Azt mondta, életem végéig injekcióznom kell magamat, s hogy ennél többet nem tehet értem.

Megrökönyödve hallgattuk. Anyu ekkor úgy döntött, hogy hazamegyünk, és “átgondoljuk a dolgot”. Az orvosi rendelőből kilépve anyu zokogni kezdett. Egész éjjel sírt. Amikor reggel iskolába indultam, még mindig könnyes szemekkel ült a konyhában.

Válja:

Egy nap, amikor hazajöttem az iskolából, anyut sírva találtam otthon. Megtudtam, hogy Szergejnek fiatalkori cukorbetegsége van. “Mi az?” - kérdeztem. Elmondta, hogy gyógyíthatatlan betegség, amelytől Szergej idővel elveszítheti a látását, és tönkremehetnek a veséi. Később a lábait sem fogja tudni használni, és kómában fog meghalni. Addig is naponta kell magát injekcióznia. Ezután a beszélgetés után arra gondoltam, hogy Szergej valószínűleg meg fog halni. “Te jó ég! Meg fog halni a bátyám!”

Viktória:

Amikor megtudtam, hogy Szergej cukorbeteg, felébredt bennem az anyai ösztön, ami erősebbnek bizonyult a depressziónál és a betegségemnél. Ez mentette meg mindkettőnk életét. Amikor meghallottam a diagnózist, hogy “fiatalkori cukorbetegség”, annyira megdöbbentem és megrémültem, hogy napokig nem tudtam enni. Emlékszem, arra gondoltam: “Istenem, miért történik ez a fiammal?!”

Ettől sajnálni kezdtem magam, amitől még jobban szenvedtem. Mélyen belül éreztem, hogy teljesen rossz megoldás lenne Szergejt inzulinra fogni. Elhatároztam, hogy végzek egy kis kutatást az ügyben.

Mivel évekkel azelőtt Oroszországban ápolónőnek tanultam, úgy döntöttem, orvosi könyveket veszek. Ezekben azt találtam, hogy a cukorbetegeknél nemritkán kialakuló vakság és veseelégtelenség oka nem maga a cukorbetegség, hanem az inzulin. Mindegyik könyv egyértelműen leszögezte, hogy az ilyen típusú cukorbetegségnél a leghalványabb esély sincs a gyógyulásra. Az Amerikai Diabétesz Társaság A diabétesz átfogó kézikönyve című kiadványában például ez áll: “Az 1-es típusú diabétesz egyetlen gyógymódja, hogy a szervezetnek egy másik inzulinforrást adunk. Ez általában inzulininfekciókkal történik. Ígéretesnek mutatkoznak azonban új, még kísérleti fázisban tartó módszerek. Az 1-es típusú diabéteszben szenvedő betegeknél a hasnyálmirigy átültetésével csodálatos eredményeket értek már el.”

Az orvosi könyvek olvasása csak megerősített döntésemben, hogy nem fogok inzulint adni Szergejnek. Vettünk egy vércukorszint-mérő készüléket, és naponta több alkalommal megmértük a vércukorszintjét. Szergej abbahagyta a fehér cukor és a fehér liszt fogyasztását, de ettől még nem változott a vércukorszintje. Nem tudtam, mit tegyek. A könyvesboltokban vásárolt könyvekben tengernyi információt találtam, de számos ellentmondást is.

Nem volt sok időm gondolkodni. Az orvos azzal fenyegetőzött, hogy feljelent az illetékes hatóságnál, mert nem adom Szergejnek az inzulint.

Elhatároztam, hogy csak olyan információ érdekel, ami a gyakorlatban valóban működik. Még akartam tudni, hogyan nyerheti vissza valaki az egészségét.

Ekkor elkezdtem figyelni az emberek külsejét. Láttam, hogy egyesek sokkal egészségesebbnek néznek ki, mint mások. Aztán - legyőzve gátlásosságomat - elkezdtem kérdezgetni az egészséges kinézetű embereket, hogy mit tudnak a cukorbetegség alternatív gyógymódjáról.

Egy nap, amikor épp bankban álltam sorban, észrevettem, hogy egy sugárzó arcú, boldog hölgy áll előttem. Neki is feltettem a kérdésemet, mire ő elmosolyodott: “A test természetesen képes meggyógyítani önmagát. Én például 15 éve kigyógyítottam magamat a belem daganatos megbetegedéséből.” Ennek hallatán meghívtam a hölgyet magunkhoz ebédre. Ismét elmosolyodott: “Nem tudom megenni azt, amit ön eszik - mondta -, de beszélgetni beszélgethetünk.”

Elizabeth megdöbbentő dolgokat mondott. Bár nem tudtam, mit ért azon, hogy “én mindent nyersen eszem”, de legbelül azt éreztem, hogy ez lesz számunkra a megoldás. Elizabeth minden kérdésemet megválaszolta, és adott egy régi könyvet, ami a nyers táplálékról íródott. Ijesztőnek hangzott ugyan a dolog, ám logikusnak tűnt. A szívem azt súgta: ez a helyes út.

Elizabeth, drága, halk szavú hölgy! Bárhol is vagy most, köszönöm neked!