I. rész A NYERS CSALÁD Tanmese

I. rész

A NYERS CSALÁD

Egy igaz történet a “felébredésről”

Tanmese

Egy kényelmes buszon ültem barátaimmal, Kint ömlött az eső, villámlott, és a viharos széltől a fák a földig hajlottak. A buszban: kellemes zene, nevetés, jó társaság és kényelmes ülések. z egész buszban a garnélarák illata terjengett, és mi éppen falatozni készülőtdünk.

Az ablakon kitekintve hirtelen út menti figyelmeztető táblát pillantottam meg, amelyen ez állt: “A KÖVETKEZŐ 800 KM-EN NEM LESZ BENZINKÚT!” A buszvezető válla fölött ránéztem a műszerfalra, és azt láttam, hogy a benzinmutató már csaknem a piros mezőhöz ért. Szóltam neki a jelzőtábláról, de ő visszavágott: “Az nem lehet! Biztosan elnézte. Úgy tudom, nemsokára lesz egy benzinkút.” A sofőr csöppet sem örült, hogy megakasztom a viccmesélésben.

Én azonban tisztán láttam a táblán a szavakat, és biztos voltam benne, hogy közülünk más is észrevette a figyelmeztetést. Végigmentem hát a buszon, és megkérdeztem a barátaimat. Senki sem látta, és ami még meglepőbb, senkit sem érdekelt az ügy!

Kezdtem ráébredni, hogy sok kilométert kell majd visszagyalogolnunk, hiszen a busz egyre messzebb visz bennünket abba az irányba, ahonnan már nem fog tudni visszajönni.

Tudtam, fontos, hogy visszafordítsuk a buszt, de a barátaimat csak egyre jobban felbosszantottam a szavaimmal. Ezért végül fölkaptam a hátizsákomat, és megkértem a sofőrt, engedjen leszállni. Néhány barátom utánam szólt: “Hé, el fogsz ázni és megfázol! Egyél inkább rákot! Ne hagyj itt bennünket! Talán nem tetszik a társaságunk?”

Nem hallgattam rájuk, és leszálltam. Hamarosan fázni kezdtem és félelem fogott el. Egy idő után még a józan eszemben is kételkedni kezdtem. “Milyen jó is volt a meleg buszban!” Gyorsabban kezdtem lépkedni, hogy felmelegedjek. A beázott cipőmben hamar felhólyagosodott a lábam. Több tömött busz is elhaladt mellettem, ugyanabba az irányba, amerre az én buszom ment. Nem akartam elhinni, hogy ezek szerint én voltam az egyetlen, aki látta a jelzést.

Kétórányi gyaloglásba került, mire visszajutottam a táblához. Újból elolvastam. Örültem, hogy nem tévedtem, és sajnáltam a barátaimat. Én mindent megtettem, hogy tudassam velük az információt! Folytattam a gyaloglást. Valamiféle zsibbadást kezdtem érezni a testemben, de lehet, hogy csak meditatív állapotba kerültem, és észre sem vettem, ahogy az égbolt idővel kivilágosodott fölöttem.

Hirtelen megpillantottam egy mezítlábas férfit, aki az úttest szélén álldogált. Mosolygott, és megkérdezte: “Maga is leszállt a buszról? Úgy örülök, hogy látom! Már 14 napja egyedül gyalogolok az úton. Maga az első, akivel azóta találkozom!”

Csodálkoztam, mert sem fáradtnak, sem elcsüggedtnek nem látszott. Valójában boldognak és frissnek festett. Elmondtam neki, hogy felhólyagosodott a lábam, meg hogy éhes és fáradt vagyok. Ő azonban - együttérzés helyett - elkezdte mesélni a saját történetét. Elmondta, hogy kezdi megkedvelni a gyaloglást. Azt mondta: szerinte mindenkinek le kéne szállnia a buszról.