Gyalogtúra, főzés nélkül
Válja naplójából:
Április 5.
Úgy tűnik, minden egyes lépéssel, amit megteszek, tanulok valami újat. Ma 21 km-t gyalogoltunk, de a hátizsákom könnyűnek tűnik. Jól haladunk, és melegem van. Remélem, ez nem változik!
Április 6.
Fáj a bokám, és esik az eső. Mindenem fáj! Mostanra kiderült, hogy az esőkabátjaink nem vízállóak.
Április 7.
Esőben gyalogoltunk, és bőrig áztunk. A hátizsákjaink megszívták magukat vízzel, és nagyon nehézzé váltak. Tudtuk, hogy hamarosan nagyobb kempinghez érünk.
Az erdőőr irodájában ülünk egy hatalmas kanapén, és a kandalló mellett melegedünk. A holminkat megakasztottuk, hogy a tűznél megszáradjanak. Ebben a kempingben szerencsére vannak fürdőszobák, melegvizes zuhanyozók és fekhelyek. Itt a Marina-tónál gyönyörűek a hegyek. Anyu és apu kaptak négy szemeteszsákot az erdőőröktől. Úgy látszik, mostantól ezek a szemeteszsákok lesznek az esőkabátjank.
Az egyik túracsoportból eltűnt valaki, akivel korábban találkoztunk. Hárman voltak, és tegnap este eltévedtek. Az erdőőrök éjszaka találtak rájuk. Andy 28 órát töltött egyedül az erdőben, és pocsékul festett. Attól rettegett, hogy éhen hal. Azt mondta, hogy soha többé nem fog túrázni. Most éppen az anyukájára vár, hogy hazavigye. Addig is sült babot eszik, amit az erdőőröktől kapott.
Még mindig esik, s mi imádkozunk, hogy végre elálljon.
Április 8.
Egész éjszaka esett. Reménykedtem, hogy hamarosan eláll, és így is lett! Folytattuk a gyaloglást. Útközben vadon termő salátát szedegettünk. Nagyszerű ebédet készítettünk ebből a salátából, egy uborkából, egy fél sárgarépából, zabból és olajból! Estére alaposan elfáradtunk. Jólesik bebújni a száraz és meleg hálózsákomba.
Április 9.
Felkeltünk, és annyira sütött a nap, hogy rövidnadrágba és rövid ujjú pólóba bújtunk, s mezítláb indultunk útnak. Később láttunk ugyan kisebb hófoltokat, de a nap olyan erővel sütött, hogy mi mégis leizzadtunk. Fokozatosan nőtt a hófoltok száma, míg végül minden irányból hó vett minket körül. Biztosan eltévedtünk volna, ha valaki nem hagyja ott a lábnyomát a hóban. A hó már nem volt friss, így az aprócska, éles hókristályok vágták a talpunkat.
Megpihentünk egy kopár sziklánál, és felvettük a szandáljainkat. Egymás lábnyomaiban haladtunk, mert így könnyebb volt, mint újakat taposni. Valahányszor tettem egy lépést, nem lehettem benne biztos, hogy nem süllyedek-e mélyen a hóba. A lábam lépésről lépésre egyre jobban fázott. A jégkristályok szúrták a lábamat, és hamarosan úgy éreztem, mintha kemény sziklára lépnék. Elgyengültem, rosszul lettem és belezuhantam a hóba. Zokogásban törtem ki. Úgy éreztem, képtelen vagyok talpra állni. Ekkor anyu belém karolt, és kihúzott a hóból. “Mennünk kell” - mondta, és én lépdeltem tovább. Ekkorra már egyikünk sem érezte a lábujjait.
Apu megállított bennünket, és elmondta az ötletét. Beleálltunk a közeli patak vizébe, ami ugyan havas volt, ám a lábunk még így is melegnek érezte a vizét. Addig maradtunk benne, amíg nem kezdtünk elviselhetetlen fájdalmat érezni. Ezután zoknit húztunk, felvettük a szandálunkat, elővettük a matracainkat a hátizsákból, és helyben jártunk rajtuk. Aztán elővettük a lábmelegítőket, és fekete szemeteszsákot húztunk a lábunkra. A lábfejünk így már meleg lett!
Folytattuk a gyaloglást. Alkonyatkor átszeltük az országutat, és észak felé fordultunk. Találkoztunk egy férfival, aki épp a családjával szánkázott. Azt mondta, rossz irányba tartunk. Kedves volt, mert elvitt bennünket kocsival a postáig, ami 3 km-re volt.
Találtunk egy boltot, ahol árultak almát, aszalt gyümölcsöt, dióféléket és zabot. A bolti eladótól bérbe vettünk egy faházat, a 12-es számút, amiben volt fürdőszoba, fűtőtest és néhány fekhely.
Amikor apu lehúzta a zokniját, megdermedtünk a látványtól. Az egyik lábfeje teljesen lila volt! Anyu remegő hangon így szólt hozzá: “menj, először mosd meg.” Amikor apu visszajött, a lába már épnek festett. Kiderült, hogy attól a műanyagzsáktól lett lila, amit a lábán hordott! Hatalmas kacagásban törtünk ki! Finomat vacsoráztunk, majd belebújtunk a meleg, kényelmes ágyainkba. Apu azt mondta, megtörténhetett volna, hogy elveszítjük a lábujjainkat.
Április 20.
Ma sivatagon keresztül gyalogoltunk. Itt olyan forróság van, hogy csak úgy tudtam magam rávenni a gyaloglásra, hogy magam elé képzeltem egy friss, hideg, zamatos görögdinnyét. A hátamról csurog a víz. Olyan ez az egész, mint egy próbatétel. Az út mögött patak fut, és valahányszor az út felé kanyarodok, az elugrik előlem… Olyan, mintha az idegeimen sétálnék, s az idegem az út… Öregem, ha eddig azt hittem, hogy melegem van, akkor tévedtem! Most lett csak igazán melegem! De végül csoda történt, mert odaértünk a patakhoz!
Április 21.
Ma hegyet másztunk, és szép virágokat láttunk. Mindegyik virág annyira más, olyan színpompás, olyan csodálatos! Bárcsak itt lennének a zsírkrétáim, hogy lerajzolhassam őket! A hordókaktuszok testesek és tüskések, a sárga virágok koronaként virítanak a tetejükön. A vékony kaktuszoknak világos rózsaszínűek a virágai. Ezek jobb ízűek. A hordókaktuszok faízűek, és sok levük van, ami savanyú.
Április 22.
Éppen a San Felipe hegység hatalmas kanyonjaiban túráztunk, amikor eleredt az eső. Ismét bőrig áztunk, és én fázni kezdtem, de csak a kezeim fáztak, így aztán bedugtam őket a rövid ujjú blúzomba. Körbementünk egy hegyen, és visszajöttünk egy másikon. A folyamatos gyaloglástól nagyon kimerültem. Kívül az eső áztatott el, a szemeteszsákomon belül meg az izzadságom. Úgy éreztem, egyetlen lépést sem tudok tovább menni, ezért szóltam, hogy álljunk meg és pihenjünk. Apu azonban azt mondta, hogy ha megállunk, akkor kihűlünk és akár meg is halhatunk. Tehát nem számít, mennyire vagyunk fáradtak, és az sem, hogy milyen messzire kell eljutnunk, muszáj tovább mennünk. Folytattuk a gyaloglást, az eső meg az esést…
A testem végül elzsibbadt, és úgy gyalogoltam, mintha transzban lennék.
Hirtelen egy kerítéshez értünk, aztán rátaláltunk az útra. Végül megérkeztünk a Warner-gyógyforráshoz. Aznap 51 km-t gyalogoltunk, valamint további 30 métert a gyógyforrásig. Amikor beültünk a medencébe, úgy éreztük, mi vagyunk a világ legboldogabb emberei!
Április 25.
Jó érzés újra a hátamon érezni a csomagomat. Egész nap gyalogoltunk, hogy eljussunk egy kempinghez. Itt találkoztunk Garyvel, akit egyszer már láttunk.Mankóval járt, mert cukorbeteg. A csomagjában viszi az inzulinját, napi adagokba csomagolva. Ugyanebben a csomagban konzerveket is visz, valamint serpenyőt, lábast, és egy kicsi, de nehéz ételmelegítőt.
Amikor a legutóbbi folyón átkeltünk, Gary elesett, és nagyon megrándult a térde. Mivel emiatt kiszállt a versenyből, nekünk akarta adni az ételeit. Megköszöntük, de nem kértük. Gary biztos volt benne, hogy csak szégyenlősségből nem fogadjuk el. Egy egész doboz, drága energiaszeletet, V-8 üdítőt és csokikat is cipelt magával. Anyu ezt köszönettel átvette tőle. Később az egészet odaadtuk egy kempingtulajdonosnak.
Reggel 3 km-t gyalogoltunk egy kisvárosig, hogy együnk néhány gyümölcsöt a helyi boltban. Amikor az üzletekben élelmiszert - süteményeket és egyebeket - látok, számomra azok nem ennivalónak tűnnek, hanem csupán érdekes, színes tárgyaknak. Tudom, hogy ételek, de úgy tekintek rájuk, mint kis játékokra, amelyekkel a gyerekek szoktak játszani: műanyag piték és hamburgerek. Nekem ezt jelentik. Amikor bemegyünk egy üzletbe, mindig a gyümölcsöspulthoz sietünk, majd egyenesen a pénztárhoz, és utána kifelé. Ami az üzlet többi részét illeti, nem is tudjuk, mit tartalmaz. Amikor ételeket tartalmazó dobozokra nézek, számomra ezek nem többek üres kartondobozoknál, rajtuk virító színes képekkel.
Április 26.
Egy gyönyörű, vadregényes gyógyforráshoz értünk. Egész nap úsztam! Másnap felkeltem, és megint úsztam. Még reggelit sem ettem, így aztán anyu hozott Szergejnek és nekem egy kis teát és datolyát. A tányérjaink körbe pörögtek a medencében. Úszás, úszás, egy korty a teából, úszás, úszás, egy harapás a datolyából. Nagyon jólesett! Ez volt az utolsó itteni napunk, és én nem akartam elmenni innen, mert tudtam, hogy valószínűleg sohasem térünk ide vissza. Valahogyan mégis jó érzés volt ismét útra kelni.
Április 30.
15 éves barátunk, Naomi, három napra csatlakozott hozzánk. Lazábbra vettük a tempót, és csak 10 km-t gyalogoltunk, mert tekintettel voltunk Naomira. Apunak még rengeteg az energiája, végig kocogva tette meg az utat, onnan ahonnan indultunk, és vissza. Naomi nem ette meg a mi vadon termő növényekből készült salátánkat, viszont mindent elfogyasztott, amit magával hozott: sós mogyorót, három energiaszeletet és édességeket.
Május 1.
Reggelire mindannyian három szem datolyát ettünk, és vizet ittunk hozzá. Délután 3-ig általában nem eszünk, mert ebéd után sokkal nehezebb a gyaloglás. Amikor Naomi megkóstolta az ebédünket (vadhagyma, saláta, zab és olaj), így szólt: “Rosszul vagyok attól, amit esztek! Pfuj! A zabot pedig mocskosul unom már.” Anyu megkérdezte: “Mi az, amit szívesen megennél?” Naomi becsukta a szemét, és úgy válaszolt: “Talán egy almát és egy banánt.”
Később elhaladtunk egy kemping mellett, és láttunk egy piknikező társaságot Két zöld alma és két banán hevert az asztalunkon. Anyu megkérdezte tőlük, hogy adnának-e nekünk gyümölcsöt, cserébe egy orosz masszázsért. Beleegyeztek, így Naomi megkapta, amit kívánt.
Holnap van velünk utoljára Naomi. Még 13 km-t kell gyalogolnunk, hogy találkozzunk a szüleivel, akik az út mellett várnak ránk.
Május 2.
Nem sokkal indulás után a hőmérséklet gyorsan emelkedni kezdett. Úgy tűnt, egyre csak forrósodik a levegő. Naomi éhes volt, és vonszolta magát. Találtam egy tormalevelet, és odaadtam neki. Hamarosan kért még. Azt mondta, bármit megenne, talán még a csicseriborsót is.
Vacsorára finom salátát ettünk, amit vadzellerből, tarlórépa leveléből, vadhagymából és vadrepcéből állítottunk össze.
Dresszingnek csipetnyi, vízzel összekevert zabot öntöttünk rá, majd tengeri hínárral hintettük meg. (Apu az olajat elhasználta a masszázshoz…)
Mennyei volt a saláta! Naomi azt mondta, hogy még sohasem evett ilyen finomat, és két tányérral is kért!
Végül eljutottunk az úthoz, ahol kosárnyi édes bioeperrel vártak ránk a szülei. Naomi fáradt volt és itt-ott sebzett, de vidám.
Egyre csak énekelt:
A vad saláta olyan finom,
hogy mindet vígan én befalom.
Este tüzet raktunk, körbeültük, és datolyát rágcsáltunk.
Szergejt eközben 20 hangya csípte meg, ami miatt a lábát a patak vizébe kellett lógatnia. Utána újra körbeültük a tüzet, és apu egy kullancsról szóló viccén nevettünk, amit oroszul mondott el.
Május 6.
Egész nap meredeken kellett másznunk fölfelé. 29 km-t haladtunk, és végtelen virágmezőkön át vezetett az utunk. Vörös pipacsok, élénk rózsaszín, sárga, fehér, narancssárga és vörös virágok között lépdeltünk!
Egyenesen a sivatagba értünk, ahol meglepően hideg idő fogadott minket. Később azonban egyre melegebb lett a levegő, végül forró. Néha megpihentünk egy-egy sivatagi jukka árnyékában.
Megpróbáltunk rövidebb utat találni, de ennek az lett a következménye, hogy eltévedtünk. Vissza kellett gyalogolnunk, több mint 11 km-t! Aggódtunk, hogy emiatt nem érünk időben a postára, s az hétvégére bezár.
Meglepődtem, hogy a városok milyen unalmasak. Mindegy, mit csinálok, semmi sem esik jól. Pedig még a parkba is elmentem, hogy hintázzak egyet, ami a kedvenc szórakozásom, de az sem segített. Már alig vártam, hogy újból útnak induljunk.
Május 10.
Ez egy nagyon-nagyon szeles nap volt. Egy fehér hegyen jártunk, ami krétából volt. Még rajzoltam is vele! A következő hegy meg különféle sziklákból állt. Gyönyörű nap volt a mai!
Május 19.
Esik a hegyekben. Már harmadik napja, hogy itt rostokolunk, ugyanabban a kempingben. Máskor esőben is megállás nélkül addig mentünk, amíg lakott területre nem értünk. Most azonban más a helyzet: a legközelebbi terület 64 km-re fekszik.
Május 20.
Reggel kibújtam a meleg, puha, kényelmes hálózsákomból a hideg ködbe. Sietve bepakoltunk, majd a reggeli rövid élvezete után már útnak is indultunk. Mindenféle időjárást megkóstolunk már, de a ködöt még nem. Na, most aztán bepótoltuk a lemaradást…
Rövidnadrágban gyalogoltunk végig a magasra nőtt, vizes fűben, hogy ne ázzon át a nadrágunk. Szeretem a ködöt. Van benne valami misztikus.
Egy napig tartott, amíg elértünk Sierra City-be, ahol találtunk egy klassz kempinget. Anyu és apu elmentek a postára, mi pedig az erdőben maradtunk. Leültem egy lapos sziklára, ami tökéletes ülésnek bizonyult. Egy kicsit féltem, mert hát mi van, ha medvével találom magam szembe? De megnyugtattam magam: a fekete medvék nem emberevők, csak a túrázók eledelét akarják megszerezni. De nekem méz van a gyomromban! Mi van, ha kiszagolják?! Eddig még egy medvét sem láttunk, tehát valószínűleg ezután sem fogunk.
Éppen levelet írtam, amikor olyan hangot hallottam, mint amikor lezuhannak a sziklák. Megfordultam, és ott volt: egy nagy, ázott medve. Szép állat. Egyszerre fürge és esetlen. A bundáján víz csillogott, amiből tudtam, hogy épp most jött ki a folyóból. Tőlem kb. 6 méterre halad el, de még csak rám se nézett. Csak miután elment, akkor fogtam fel, hogy medvét láttam.
A nap fölhevíti a talajt, az égen egyetlen felhő sincs, és mindenhol madarak énekeltek. Előttem megmásznivaló hegyek tömkelege. Amikor felmászom egy hegyre, sosem tudom, mit találok a túloldalon. Autóutat? Várost? Egy másik hegyet? Akárcsak az életben.
